nekimentem mint cif a makacs foltoknak.
és így kezdődött vala:
Érzéseim Van Gogh: Az Auvers-i templom láttán
Ilyen címmel általában a legelső bekezdés, vagy ha nagyon skótok vagyunk, akkor legalább az első mondat Van Goghról szól, de minek is raboljam az idődet, hiszen úgyis ismered az életét, munkásságát, és különben is az interneten minden igaz, vagy hamis állítás rajta van; hanem inkább kifejteném a képpel kapcsolatos érzéseimet, hogy miképpen hat tudat alatt egy kép, egy ilyen műremek.
Nem tudom tudatosnak nevezni a festményt. Valószínüleg pontos tervezés alapján készült, Vincent napokig nézte a templomot, napokig csak keringhetett szótlanul napraforgókat szakítgatva, virággal táncolva, mígnem kitört belőle az alkotásvágy, és ekkor szép lassan nekikezdett a képnek, mint egy fogtechnikus..szép lassan, gondosan lemosta a szerszámait, hogy egy hirtelen fogfúrásszerű vonással feltegye a kilónyi festéket (az utókor szerencséje, hogy Theo támogatta ezt a nagyméretű beruházást), de innentől már csak az érzések irányították mozdulatait.
Fotót nézve az Auvers-i templomról, nem tűnik fel semmi különbség a festmény és a kép között. Igazából akár lehetne egy szimpla tájkép, egy plan air is, de a színek már mesélnek a belső konfliktusokról. Amikor még talán 2004ben láttam a képet, akkor úgy gondoltam, hogy első ránézésre akár vidámnak is tűnhet, kell egy kis idő míg megérezzük a túlfűtött szomorúságot, szenvedést, amit a kép nyújt.
Első pillantásom talán nem is a templomra eshetett, hanem a mellette sétáló asszonyra, de mivel az nem volt túlságosan kidolgozva, meg amúgy is hátat fordított nekem, továbbmentem a kép alján található virágos rétféleségre, itt egy kicsit elidőztem az ecsetvonásokon, magam is elképzeltem hogy én is domborműként tubusolom fel a különböző színhalmazokat, és csak szédelegtem a boldogságban, hogy most érezhetem, hogy miért is olyan nagy jelentőségűek az impresszionista természetképek és ahogy boldogságom szintje haladt fölfele úgy mozdult a szemem is vele és hirtelen szembe találtam magam egy rettenetes monstrummal. Egy szörnnyel. De milyen szörny az, amelyik sír? Mert az első pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy sír a templom. Talán a vonalvezetés miatt? Talán a sötétebb színek miatt? Talán mindkettő közrejátszott, hogy hirtelen én is boldogtalanul átéreztem minden szenvedését. Mintha egy régi barátomról lenne szó, vagy már mintha tegnap halt volna meg.
Visszarettentett, hogy megszemélyesítem őt. Mert..végülis..csak egy tárgy..egy templom nem érez és nem is érezhet. A legjobb lesz tovább haladni a képen, amit nem értünk, azt jobb nem tudomásul venni.
Na igen. Ezt már szeretem. Micsoda csodálatos kék ég!! Ilyen színek is csak az impresszionisták kecses keze nyomán kaphat életre és mint egy madár én is repültem bele a kék égbe, de mint mikor kifogy a bankkártyádról a pénz, úgy csapott le rám a Van Gogh-i vihar, ez a köríveket alkotó, parketta alakú tornádócskák. És lesúlytott, mondván nem kerülheted el a sorsodat, nem csinálhatsz úgy, mintha nem lenne szenvedés, átlépve lépcsőfokokat életed létráján.
-Segíts nekem – kért a templom, de miben segíthetnék én neked?
És hömpölyögtem az árban, nyitva tartom még szemem, de már teli kék tintával a szám, körbe-körbe hánykódom, már a rét sem tűnik olyan szépnek, inkább mű, visszataszító, mint a hányásdarabkák, amint nyúlik, olyan az út. Miért fordít nekem hátat az az asszony? Miért nem figyel rám, miért hagyja hogy fulladozzak? Vagy ez is a kiállítás része? Nem is kapok már levegőt. A tinta teljesen elnyom. Közben kitartóan támadnak a parketták, már nem is fából vannak, hanem gonosz darazsak. Időről időre hozzácsapódok a templomnak, de az rideg, fémes érzést ad, inkább te segíts nekem! Már teljesen ellep a kék tinta, de nem is tinta ez, hanem olajfesték. Masszív ragacsos. Lassan érzem, hogy már csak képeket észlelek, elmosódott minden. Elragad a feketeség. Mélyen hányingerem van, nemis. Már hányok. Zöld? Inkább kék. Méreg. Elszédültem.
-Segíts leállni, hogy vége legyen a körkörösségnek, a futásnak, a féltve őrzött szomorúságnak! Én nem tudok neked segíteni. Segíts.... Segíts már!
Lassan kapok levegőt. Halkan kifújom magam. Hallom az emberek hangját. A múzeum érzéketlen látogatóit. Ők csak megállnak meletted, de én továbbadom a híred, hogy te segítettél nekem. Még jó hogy Vincent nem lett fogtechnikus.
És a híres kép:
remélem ti is átélitek ezt az érzést egyszer
